SZÁSZFALVI LÁSZLÓ, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ombudsman Úr! Államtitkár Úr! A Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselőcsoportja nevében mi magunk is támogatjuk az országgyűlési biztos úrnak, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának a 2007. évről szóló beszámolója elfogadását. Hadd fogalmazzam úgy, hogy a biztos úr beszámolója egyetlen nagy felkiáltójel. Nyilván rengeteg részletkérdésről számol be ebben, ezekről a részletkérdésekről lehet ilyen vagy olyan véleményt kialakítani, lehet róla vitatkoznunk, nyilván itt most többen elmondták, elmondjuk a kritikánkat, a támogatásunkat, az egyetértésünket, de azt gondolom, hogy az egész beszámoló lényege, a csapásiránya egyetlen nagy felkiáltójel vagy felszólítás.

Mi magunk úgy ítéljük meg az előző biztos tevékenységét, hogy ő is igyekezett a maga eszközeivel élni, és igen nagyra tartottuk az ő munkáját, tevékenységét, de a jelenlegi helyzetben, a mai Magyarországon az új biztos úrnak az elkötelezettségét és törekvéseit autentikusnak és legitimnek fogadjuk el természetesen. Az általa felvállalt és felvázolt harcos szószóló szerepet hitelesnek tartjuk, hitelesnek fogadjuk el, és ebben a "harcban" mi magunk is mellette igyekszünk lenni, és támogatjuk az ő erőfeszítéseit. Ilyen összefüggésben pedig azt reméljük, hogy valóban kezdődhet egy új korszak, ahogyan ő fogalmazza beszámolójának bevezetőjében.

Ebben a bevezetőben ezt az új korszakot, ha jól értettem és jól fogtam meg az ő fogalmazását vagy a beszámoló fogalmazását, a bizalmat helyezi a középpontba, egy új bizalom megteremtését, ami a mai bizalomhiányos Magyarországon nem biztos, hogy olyan könnyű dolog lesz, de mindenféleképpen ez a közös bizalom kellene hogy legyen az alapja mindenféle új és előttünk álló nagy feladat megoldásának, az akadályok leküzdésének.

Ahogyan a beszámolóban fogalmazza, az egyik nagy adóssága a magyar politikának, a magyar politikai elitnek, a Magyar Országgyűlésnek a kisebbségek parlamenti képviseletének a biztosítása, megteremtése. Nyilvánvalóan a második kisebbségi kerekasztal megalakulásának is ez az egyik fundamentális oka, de én hiszem és gondolom, hogy nemcsak ez, hanem általában véve a kisebbségek helyzetének a javítása, feltéve, hogy természetesen olyan földi paradicsom nem lesz, amikor százszázalékosan és tökéletesen minden kérdés meg lesz oldva. Itt is el kell mondanunk, hogy talán a kisebbségi jogok kiharcolása is hasonlatos az alapvető alkotmányos jogok érvényesüléséhez, hogy nem lehet egyszer s mindenkorra végérvényesen és tökéletesen ezeket a jogokat száz százalékig megvalósítani, realizálni, de újra és újra minden helyzetben, minden új kihívás közepette meg kell küzdeni, ki kell küzdeni ezeket a jogokat.

A második kisebbségi kerekasztal létrehozásának, működésének, gondolom én, a parlamenti képviselet megteremtése mellett a másik fontos célja az önkormányzati rendszer helyretétele vagy megerősítése. Bár bizottsági üléseinken is fölvetődtek azok a kérdések, amelyek kicsit szkeptikus kérdések voltak, hogy a kisebbségi önkormányzati rendszer egyáltalán érdemes-e még a megmaradásra, vagy valami egészen újat kellene kitalálni, én azt gondolom, hogy legitim és támogatandó a kisebbségi kerekasztalnak ez a fajta célkitűzése. Mi azt az álláspontot foglaljuk el, hogy az önkormányzati rendszer megerősítésén, megújításán kell dolgozni nyilvánvalóan az intézményrendszer átvétele kérdésében, ami a beszámolónak egyik nagyon fajsúlyos fejezete, és a bizottsági üléseinken is újra és újra előtérbe kerül és középpontba kerül az intézményi átvételek sok-sok akadálya, ilyen, olyan, amolyan akadálya - most nem sorolnám ezeket föl, mert nagyon hosszú időt venne igénybe.

Mindenesetre az a fajta tapasztalat, ami mögöttünk áll az elmúlt 15 esztendőben, amikor is elindult a kisebbségi önkormányzati rendszer, szeretném aláhúzni, hogy mégiscsak a kisebbségi önkormányzati rendszer azt a lehetőséget teremtette meg Magyarországon, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek autonómiát tudnak vagy tudnának a maguk számára biztosítani; ad absurdum nemcsak kulturális autonómiát, hanem bizonyos helyzetekben és esetekben akár közigazgatási autonómiát is, hiszen a törvény lehetősége és a gyakorlat is megmutatta, hogy erre is van igenis igény és lehetőség is a magyar alkotmányos rendszerben.

Mindemellett a kisebbségi önkormányzati rendszer mellett a Magyar Országgyűlés és a mindenkori magyar kormány úgy döntött, hogy a kisebbségi civil szervezetek támogatási rendszereit is megtartottuk és megőriztük, ami szerintem egy unikális dolog, hogy a kettőt együtt igyekeztünk fenntartani, megtartani sok-sok nehézség árán is, nyilvánvalóan azzal a meglévő sok-sok ellentmondással, kérdőjellel, amelyek a beszámolóból visszatükröződnek. De azt gondolom, az elkövetkezendő időszakban arra kellene törekednünk - és nyilván a kisebbségi kerekasztal munkájában is ez áll a középpontban -, hogy egyrészt a parlamenti képviseletet megteremtsük, másrészt pedig a kisebbségi önkormányzati rendszer megtartása, megőrzése, színesítése, az intézményi rendszer átvételének a lehetősége, olyan pótlábak megtétele, a finanszírozás kiszámíthatósága és biztonságossá tétele történjen meg, ami a nemzeti és etnikai kisebbségek számára a hőn óhajtott és a tapasztalatban is már részben meglévő autonómiát megteremtheti. Ebben kell nekünk segíteni az ombudsman úr harcát és küzdelmét.

Ha már a parlamenti képviseletről esik szó, akkor hadd fejtsem ki röviden, bár a mögöttem ülő Salamon László képviselőtársam biztos ékesebben és pontosabban tudná megfogalmazni - majd remélem, be is csatlakozik esetleg később -, a parlamenti képviselet összefüggésében a frakciónk álláspontját. Van egy optimális megoldás, és van egy reális megközelítés. Az optimális megoldást ma én úgy látom, hogy a kétkamarás parlamentben kellene keresni, amit úgy tudjuk, hogy több parlamenti párt is megvalósítható lehetőségnek lát, de jelen pillanatban nyilván nem látjuk igazán a realitását ennek. Mi, kereszténydemokraták több szempontból tartanánk jónak, legitimnek és alkotmányos megoldásnak - nyilván alkotmányos lépéseket kellene ebben tenni, de alkotmányos megoldásnak - a kétkamarás parlamentben a kisebbségek parlamenti képviseletét is, de nyilván ez nagyon messze vezető és bonyolult alkotmányjogi kérdéseket vet föl; nem kevésbé a másik forgatókönyv, természetesen.

Tehát mi magunk, a Kereszténydemokrata Néppárt örömmel várja azokat a javaslatokat, előterjesztéseket, koncepciókat, az ombudsman úr részéről is, a kormányzat részéről is várjuk mielőbb, amikben kifejthetjük az álláspontunkat és megtalálhatjuk a reális keretet. Nyilván elég sok alkotmányjogi kérdést körbe kell járni addig, amíg ez megvalósítható, de mindenesetre a magunk részéről szeretném leszögezni, hogy várjuk a meghívást az ötpárti egyeztetésre, és bízunk abban, hogy sikerül eljutni addig, amikor ezt a kérdést nyugvópontra lehet helyezni, és mindenki számára ezt elfogadhatóvá tudjuk tenni.

A nyilvánosság szerepéről elég fajsúlyos mondatok szerepelnek a beszámolóban, amivel igazából nem szeretnék se vitatkozni, se hosszadalmasabban elidőzni felette. Mindenesetre az én megítélésem szerint színesebb a médiában megjelenő kép, mint ami a beszámolóban le van írva, bár nagyon is jogosnak tartom a kifejezetten a cigány közösségre vonatkozó médiabeli képet, amit a beszámoló tartalmaz. Én magam is sokszor el szoktam mondani, hogy sokkal több a pozitív tapasztalat, mint ami a magyar, magyarországi médiában megjelenik. Ezzel tökéletesen egyetértek. Sajnos, valóban arról van szó, hogy ami megjelenik, az szinte kivétel nélkül negatív, a többi nemzeti kisebbségről pedig szinte nem jelenik meg a nagymédiában semmi, legfeljebb a saját kis médiácskákban vagy a médiumokban jelenik meg valami, és az nyilván az egész társadalom közvéleménye előtt nem szerepel olyan súllyal. Úgyhogy ezen a téren előre kellene lépni, de nagyon-nagyon nehéz, és egy nagyon komoly offenzívára lenne szükség minden szinten és minden részről.

A hátralévő rövid időmben most már csak egy másik nagy csomagról szeretnék beszélni, mert az előttem szólók érintették már azokat a konkrét kérdéseket, amelyeket nem szeretnék ismételgetni. Mindenesetre a beszámolóból egy komplex kép kezd kibontakozni, mégpedig az a komplex kép, hogy összefüggést kell látnunk és fölfedeznünk, és jó lenne, ha a kormányzat, a parlament, minden érintett hatóság ezeket az összefüggéseket látná, összekötné: egyrészt az oktatási kérdéseket, másrészt a szociális, lakhatási, gyermekjóléti kérdéseket, ügyeket.

Harmadrészt a foglalkoztatáspolitikát, a munkahelyteremtés kérdését; negyedrészt a családok helyzetét, hiszen ez is nagyon-nagyon fontos, hogy hogyan tekintünk a családokra, milyen a magyar családpolitika ezen a területen. Azt gondolom, rendkívül fontos mindezek összefüggésében, hogy vajon van-e nekünk olyan komplett stratégiánk, amiről a beszámolóban az ombudsman úr is beszél.

Nagyon röviden azt szeretném összefoglalásképpen mondani, hogy az elmúlt évek tapasztalata az, hogy egyrészt az oktatási intézményrendszerünk megrendülni látszik, nincs egyértelmű és világos kép, hogy milyen irányba szeretnénk menni, az oktatási, nevelési intézményeknek nincsen jövőképe, a kistérségi többcélú társulásoknak a problematikáit megint begyűrűzik. Egyik oldalon van egyfajta kormányzati törekvés a racionalitás megteremtésére, a másik oldalon ezeknek a lépéseknek a negatívumai általában mindig a hátrányos helyzetű térségekben, a hátrányos helyzetű településeken leginkább a hátrányos helyzetű rétegeket, leginkább a roma közösségeket, családokat érintik.

Szociális, lakhatási, gyermekjóléti ügyek tekintetében ugyanezt láthatjuk és tapasztalhatjuk, konkrétan úgy fogalmaz a beszámoló, hogy mélyülő szegénységgel nézünk szembe. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon komoly, felelősségteljes mondat és nagyon súlyos látlelet a mai magyar társadalomról és a jövőkép-nélküliségről. Megrendült emberi és családi életek bontakoznak ki nemcsak a beszámolóból, hanem a saját tapasztalatainkból is, és azt gondolom, ez is felkiáltójel, hogy tenni kell valamit, tennünk kell valamit. Mindenféleképpen azt jelenti ez a felkiáltójel, hogy nem hagyhatjuk sorsára ezeket a közösségeket, ezeket a rétegeket, a roma közösséget, és az államnak, az állam megjelenítőjének, az Országgyűlésnek és a kormánynak feladata és felelőssége van ezen a területen: nem vonulhat ki ezekről a területekről, nem vonulhat ki az oktatásból, nem vonulhat ki a szociális feladatok alól, nem vonulhat ki a lakáskérdés megoldásának a terhe alól, nem vonulhat ki a szociális bérlakásépítésből, amire nézve azt láthatjuk az elmúlt években, hogy sajnos, gyakorlatilag a szociális bérlakások építése szinte-szinte leállt, azt látjuk, hogy nincsen semmilyen megoldás.

Szeretném elmondani, hogy számtalan alternatív megoldási lehetőség is elindult ebben az országban, szociális lakásépítési programok. Többek között egy olyan programról tudok pár mondat erejéig beszámolni, amely programnak a hasznát az én településemen gyakorló polgármesterként is látom, ez az úgynevezett Habitat lakásépítési program. Tudjuk nagyon jól, hogy egy-egy program nem fogja megoldani tökéletesen azokat a feszítő lakhatási problémákat, kihívásokat, amelyekkel szembenézünk, de azt gondolom, minden programra szükség van annak érdekében, hogy egyszer a végére jussunk a problémáknak. Egy hatezer lelkes kisvárosban, Csurgón ez a Habitat program hat év alatt harminchat lakást épített fel, és ebből a harminchat lakásból jelentős rész a roma családokat érintette, tehát roma családok tudtak beköltözni tisztességes, egészséges, emberhez méltó lakásokba és megfizethető áron.

Azt gondolom, hogy az államnak, a kormányzatnak, a mindenkori kormányzatnak - az államtitkár úr szerintem még ismeri is ezt a programot, ha jól emlékszem - nem milliárdokra van szükség, hanem néhány tíz milliós, néhány száz milliós injekciókra, amelyek egy-egy programot igenis meg tudnak erősíteni, fel tudnak gyorsítani, lehetőséghez tudnak juttatni. Azt gondolom, ha több ilyen program tud egymás mellett párhuzamosan az országban megindulni, futni, akkor néhány esztendő alatt csodákra lehetnénk képesek, és meg tudnánk oldani, ha nem is tökéletesen, de a legszükségesebb problémákat, a különböző rétegeknek a problémáit és kérdéseit tudnánk megoldani.

A másik óriási probléma és feladat a munkahelyteremtés. Nem sokat akarok erről beszélni, de elmondanám azt, hogy többek között a munkahelyteremtés kérdéskörében nyilván nagy viták vannak, hogy egyrészt hogyan lehetne ezt megoldani, a hátrányos helyzetű térségekben, településeken hogyan lehetne ezt kivitelezni egyáltalán. Nyilván erre központi, kormányzati programok, gazdaságfejlesztési programok, adó- és járulékcsökkentési programok kellenek, tehát komplex módon kellene ezt is kezelni. Nyilván sokszor vitatkozunk általában a közmunkaprogram jogosságáról, nem jogosságáról. Azt mondom, hogy tűzoltásképpen mindenképpen fontos a közmunkaprogram, de ugyanakkor az nem megoldás, hogy néhány hónapon keresztül adunk is, aztán utána gyorsan elvesszük, évek óta tudjuk, hogy szükség van rá. Itt is elmondom most, rögeszmésen mindig elmondom, aztán nem történik semmi, hogy hosszú évek óta milliárdokat költünk minden esztendőben a központi költségvetés támogatásával a közmunkaprogramokra.

Ezt a közmunkaprogramot kiszámíthatóvá kellene tenni, biztonságossá kellene tenni, és ameddig nem tudunk mást nyújtani, addig a közmunkaprogramot igenis lehetne úgy realizálni, megvalósítani, hogy éveken keresztül akár két évre szólóan, akár három esztendőre szólóan ezeket a munkahelyeket tudjuk biztosítani, és akkor a családnak, az önkormányzatnak, az államnak, mindenkinek jobb lenne, mert kiszámítható, biztonságos programot tudunk magunk előtt és magunk mögött, és együtt tudjuk ezt a programot lefolytatni. Mellette két-három esztendő alatt már szakképesítést is lehetne adni, tehát egy képzést is hozzá lehetne rendelni magához a munkához. Fizetést tudnánk adni ezeknek az embereknek és családoknak, és ha ők is akarják, akkor mellette szakképesítést is tudnának elnyerni a munka végére. Ez csak egy ötlet, egy javaslat, de jó lenne megfontolni, mert minden esztendőben milliárdokat költünk ezekre a programokra, és nem érezzük a hatását, egyszerűen nincs kézzelfogható hatása ezeknek a programoknak.

Most már nagyon gyorsan be kell fejeznem sajnos, pedig még sokat kellene ezekről beszélni. Mindenesetre az ombudsman úr a beszámolójában a roma integráció évtizede program stratégiai tervéhez kapcsolódóan a komplex stratégiát igényli, kéri, tartja fontosnak. Mi ezzel egyetértünk, azzal együtt is egyetértünk, hogy nyilvánvalóan itt a 2008 áprilisában megjelent állami számvevőszéki jelentés - a magyarországi cigányság helyzetének javítására és felemelkedésére, a rendszerváltás óta fordított támogatások mértékére és hatékonyságára vonatkozó összegző, helyzetfeltáró tanulmány - ugyanerről beszél egyébként, kicsit keményebben, amit most nem tudok ideidézni időhiány miatt, de mindenki, aki elolvassa, szembesül ezzel a helyzettel, amit az állami számvevőszéki jelentés megfogalmaz, szinte alátámasztja az ombudsman úr beszámolójában megfogalmazottakat.

Egyszóval: komplex felzárkóztatási stratégiára van szükség (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), amelyben a foglalkoztatáspolitikának ugyanolyan fontos helye van, mint a családtámogatásnak, a szociális kérdések megoldásának, az oktatás-nevelés ügyének. (Az elnök ismét csenget.)

A Kereszténydemokrata Néppárt tehát támogatja a beszámolót, köszönjük az ombudsman úr munkáját, és sok erőt kívánunk a további harcához.

Köszönöm. (Taps.)