[ szaszfalvi.hu ]

„Néhány magányos toronyablak világított csak Európában, például Goethe dolgozószobájának ablaka a weimari házban. Néhány magányos ablak világít ma is Európában, az elsötétített európai éjszakában... tanítómestereink ablakai ezek. Egyik menekül, másik helyén marad és könyveit õrzi, harmadik elvonul és lelkét õrzi. E halványan fénylõ ablakok elé járulunk, a sötét Európában” Márai Sándor írta ezeket a sorokat 1941-ben, amikor a háború véres vihara zúgott át Európán. Kedves barátaim, idõszerûek maradnak ezek a sorok, a mai, napfényes XXI. századi Európában is - aktuálisak, amikor a maihoz hasonló tragikus és számunkra, a magyar nemzet tagjai számára sorsfordító történelmi eseményre emlékezünk. Kissé talán ellentmondásosnak tûnhet fel sokak szemében, hogy most, amikor Magyarország és vele a magyarság lélekszámának majd kétharmada az évtizedeken át áhított Nyugat kikötõjében, az Európai Unióban végre révbe ért, mi itt, az Unió peremvidékén, a sötétségre, háborúra, bosszúra és megtorlásra emlékezünk, Márai Sándor szavaival..

Tisztelt ünneplõ közönség: emlékeznünk a sötét idõkre mégis muszáj. Nem azért, mert – mint mondani szokás – mi múltba nézõ és borongó nemzet lennénk. Nem. Egyik jelentõs ok az emlékezésre: a felejtés, a kollektív nemzeti felejtés elleni küzdelem. Ezért is idézzük fel többek között évrõl évre történelmi fordulópontjainknak, közöttük a 48-49-es szabadságharcnak dicsõ, és most éppen sötét és tragikus pillanatait. Engedjék meg, hogy Márai Sándorral, az 1948 óta emigrációban élt, és 1989-ben, a magyar rendszerváltozás évében emigránsként meghalt magyar íróval maradhassak még néhány pillanatig. Az „író úr”, ahogy kora olvasóközönsége nevezte õt, valamit talán mindannyiunknál jobban ismert: az emberi természetet. S valamihez talán mindannyiunknál nagyobb bátorsága volt: szembenézni, feltárni, felmutatni önmagunknak is az emberi természet sokféleségét, közöttük annak árnyoldalait. S bizony, Márai Sándor, a Tengerentúl is, Nyugat-Európa, majd késõbb Amerika földjén is tudatosan küzdött az egyik jelentõs emberi gyengeség, a feledés, a felejtés ellen. Az ellen a gyenge pontunk ellen, melyet oly sikeresen ismertek fel és fordítottak ellenünk a huszadik század importált diktatúrái. Ez ellen, a gyakran vérrel és vassal, kínzással és megfélemlítéssel kicsikart felejtés ellen küzdött – részben elõle is menekült - Márai Sándor és sok tízezer magyar sorstársa az emigrációba. És ez ellen a veszélyes és kiszámíthatatlanul ható nemzeti felejtés ellen küzdöttek a maguk eszközeivel a magyar családok százezrei a Kárpát-medencében, a kommunizmus évtizedeiben. Családapák és családanyák, akik átörökítették nemzedékrõl nemzedékre a magyar nyelvet, a kollektív nemzeti emlékezetet, a dicsõséges és kevésbé dicsõséges fejezeteket tartalmazó magyar történelmi múltat, a Szent István-i állam gondolatának egyes elemeit, a magyar irodalmi és kulturális hagyományt, és – igen – a történelmünk szomorú és tragikus, olykor éppen szégyenteljes fejezeteit is. Mégis, minden külsõ és belsõ erõfeszítés ellenére is, a kollektív felejtés, nemzeti összetartozásunk feledése már-már tragikus méreteket öltött a Kárpát-medencében, éppen a huszadik században, a modern kommunikáció, a modern hírközlés századában. És éppen ott, ahol a legkevésbé lehetett volna számítani rá: az anyaországban, ahol pedig az állam által védett biztonságban létezik a magyar nyelv és a magyar kultúra. Hogy hogyan vált lehetségessé mindez? Korábban talán egyetlen diktatúra sem cenzúrázta oly mértékben a szellemet, egyik diktatúra sem akadályozta annyira, oly tudatosan a nyelv és a kultúra szabad áramlását országok és népek között, mind a huszadik század kegyetlen és körmönfont önkényuralmi rendszerei. Történelmi távlatban tekintve nem sok, két-három emberöltõn át hatottak csak ezek a rezsimek, de egy-két generációnyi kiesés a történelmi tudatban több mint elég, majdhogynem végzetesen soknak bizonyulhat. Majdnem végzetesnek is bizonyult mindez a magyar nemzet számára.

Igen, tisztelt ünneplõ közönség, minden örömünk ellenére, melyet nemzetünk egy részének a modern Európához történt csatlakozása felett érzünk, ma is, a jövõben is, mindvégig látnunk kell, hogy bizony a szabadság kivívásáért folytatott küzdelmek sora, mondhatni sorozata nyomta rá bélyegét történelmünk utóbbi fél évezredére. Vesztett csaták erkölcsi hõsei álltak szemben számtalanszor az elvtelen megalkuvások és árulások képviselõivel. Ezeken, a maihoz hasonló szomorú napokon emlékeznünk kell ezekre a tragikus szembenállásokra, Júdás és a Mester örök példájára, és tanulnunk is kell a korabeli eseményekbõl. Helytállásból és árulásból egyaránt le kell vonnunk a megfelelõ következtetést. A történelem szereplõinek megítélése koronként és nemzedékenként változhat, de léteznek mégis oly magaslatra jutott erkölcsi hõsök, akiknek a megítélésében mind a történések idején, mind a mai történelmi távlatból visszatekintve is egységes tudott maradni nemzetünk. Ilyen biztos pont, közös nevezõ az október 6-án kivégzett aradi vértanúk emlékezete.

Persze, a közös nevezõ, melyrõl beszélek, nem jelenti azt, hogy a diktatúra éveiben a hatalom jó szemmel nézte volna a spontán megemlékezéseket, akár Budapesten, a Batthyány örökmécsesnél, akár Aradon, vagy a Felvidéken – szerte a Kárpát-medencében. Ismerjük jól ma már az atrocitások sorozatát, az ünnepelni próbálókra zúduló rendõrhadat, a gumibotokat, a kihallgatásokat és letartóztatásokat. Ez is a kollektív nemzeti tudatunk egyik közös emléke, a tágabb hazában. Mert ünnepeltünk mi már ekkor is együtt. Mi, ezen az oldalon állók zászlóval és Himnusszal, a túloldalt állók gumibottal.

A magyarországi történelemkönyvek viszont szépen emlékeztek ’49 mártírjairól. A csalás inkább abban rejlett, hogy a diktatúra kiszolgálói önmaguk igazolására, saját törekvéseik elõképének állították be Kossuthot, Petõfit és az Aradon kivégzett tábornokokat. Persze ez sem új keletû próbálkozás. A szabadságharc leverése után az osztrákok is megpróbálták saját mártírjaikat ráerõltetni a leigázottakra – Hentzinek még emlékmûvet is emeltek a Budai várban. De ma már e mesterségesen támasztott „vértanúk” neveire is alig emlékszünk. Mert vértanukat nem lehet hatalmi szóval „gyártani”. A vértanúsághoz tényleg hõsies tett, valamint a nemzet emlékezete és tisztelete szükségeltetik.

Mi magyarok, a Kárpát-medencében, az utóbbi tizenöt esztendõben a vigasság ünnepei mellett rendszeresen megüljük gyászünnepeinket is. De ne feledjük: október 6-a csak március 15-vel érthetõ számunkra, és 1867-tel, a kiegyezéssel. 1956. november 4-e, vagy a június 15-ei kivégzések is csak ’56 október 23-val együtt érthetõ meg, és 1990, a magyar rendszerváltoztatás fényében nyer igazán értelmet. A gyászt többnyire megelõzte a dicsõség történelmünkben – ennyi kárpótlást azért kaptunk a történelmi fordulópontokon hozzánk nem mindig kegyes sorstól.

1848-ban Nagyvárad volt a magyar sereg fölszerelési raktára, az ágyuk, lõpor, kardok készítésének mûhelye, ahol minden egyes ember lázas tevékenységgel törekedett az önvédelmi harcnak hasznára lenni. A várat fegyvertárrá alakították, ágyúöntõ mûhelyt hoztak létre. Itt készültek a „Ne bántsd a magyart!” feliratú ágyúk. Bihariakból állt a 10. majd a 26 és 27. honvéd zászlóalj, de a híres 3. zászlóaljban is 150 nagyváradi fiú harcolt.

Nyáron itt találkozott Kossuth Bemmel, a görög katolikus püspöki palota erkélyérõl fogadta az üdvözletet, és válaszolt Szacsvay Imre köszöntõjére. Az orosz sereg itt vonult el, itt idõzött Paszkevics a világosi fegyverletétel után, innen vitték el báró Bémer László püspököt szomorú fogságba, melybõl csak a halál szabadította meg, itt lõtték fõbe Rulikowski Kázmér lengyel dzsidás tisztet, kinek terve a forradalom végnapjaiban az volt, hogy az orosz seregben harcoló lengyeleket a magyarokhoz áthozza.
Az Aradon kivégzettek között ott találjuk Láhner Györgyöt, a váradi fegyvertár parancsnokát, és Nagy Sándor Józsefet a város szülöttét.

Álljunk meg egy pillanatra a visszatekintésben, mert bizony jó példázata lehetnek az aradi 13-ak a máig ható kollektív nemzeti felejtésnek. Hányszor példálózunk beszédekben tetteikrõl, vitatkozunk, hogy szabad e már a magyarnak sörrel koccintani, de biztos, hogy fel is tudjuk sorolni a neveket? Elõdeink gondosan õrizték a neveket is. A vészkorszakban széles körben elterjedt volt egy karperec: fekete karikán kilenc ezüst betû, az aradi vértanúk nevének kezdõbetûi. S a kezdõbetûkre egy német rigmust farigcsált valaki: Pannonia Vergiss Deine Toten Nie, Als Klager Sie, ami magyarul annyit tesz: Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók, tovább élnek õk. Emlékezzünk most mi is röviden rájuk:

Aulich Lajos, aki már a napóleoni háborúkban is részt vett, a tavaszi hadjáratban a 2. hadtest parancsnoka, majd a nyár végén hadügyminiszter. Magyarul nem tudott, de a magyar alkotmányra tett esküt mindhalálig megtartotta.

Damjanich János egy határvidéki szerb katonacsalád sarja, ki még a kivégzésénél is azért pörlekedett: már azt hittem én maradok utoljára, ki a csatában mindig az elsõ voltam.

Dessewffy Arisztid, a kiváló huszártiszt, a turai csata hõse.

Kiss Ernõ dúsgazdag magyar – örmény család sarja, a Hannover huszárok parancsnokaként csatlakozott a magyar ügyhöz, ahol katonái hihetetlen vitézségéért tisztelték. Volt ütközet, ami után kilenc golyót találtak a ruhájában.

Knézic Károly horvát katonacsalád gyermeke volt, vitézül harcolt a tavaszi hadjáratban, hadtestparancsnokságig vitte.

Lahner György irányította a honvédség felfegyverzésének ügyét.

Lázár Vilmos az északi hadsereg legjobban bevált alparancsnoka volt.

Leiningen- Westerburg Károly, a fiatal német gróf a függetlenségi harc talán legrokonszenvesebb hõse. Õ az, akinek fegyelmezett csapataira minden körülmények között lehetett számítani. Naplója a szabadságharc hadtörténetének egyik legfontosabb és legmegbízhatóbb forrása.

Nagysándor József kiváló huszártiszt, több csatában vágtatott az összevont magyar lovasság élén, õ is hadtestparancsnokságig vitte.

Pöltenberg Ernõ ugyancsak huszártiszt, osztrák származású hadtestparancsnok, ki az oroszokkal való tárgyalásokat lefolytatta.

Schweidel József Pöltenberg ezredtársa volt a Sándor huszároknál. Az aradi fogság viszontagságairól az õ leírása alapján értesülünk.

Török Ignác mérnökkari akadémiát végzett, az erõdítés tanára volt, s ezt a tudását kamatoztatta a harcok idején.

Vécsey Károly, akit utolsónak hagytak a kivégzendõk közül, s neki már nem volt kitõl elköszönnie, így az elõtte kivégzett Damjanich kezét csókolta meg.

A pesti haditörvényszék áldozatai között találjuk Szacsvay Imrét, Nagyvárad elsõ népképviselõjét. Világos után Talpason rejtõzködött, de rejtekhelyét felfedezték, Pestre hurcolták, s ott október 24-én kivégezték. Bûne az volt, hogy az Országgyûlés jegyzõjeként õ olvasta fel a Függetlenségi Nyilatkozatot. Kötél általi halálra ítélték Behmer László váradi katolikus püspököt is, de Haynau az õ halálos ítéletét húszévi várfogságra változtatta.

1848 vértanúinak megítélése azonban sajnálatos módon nem tud egységes lenni a Kárpát-medence népei között. A magyar szabadságharc fejlõdése egy ponttól sajnos külön úton haladt a törvényes magyar kormány és az akkori bécsi hatalom által izzított hazai nemzetiségek egy töredéke számára. Az elsõ igazán komoly történelmi traumája volt ez a magyarságnak saját hazáján belül. Pedig 1848/49 törvényei az egész Szent István-i haza számára kívánták a felemelkedést, valamennyi lakója számára meghozták volna a várva várt társadalmi modernizáiciót, a nagyobb társadalmi mobilitást, az akkor modernnek számító európai állammodell érvényesülését. És – sikere esetén – a magyar állam függetlenedési folyamata elvezethetett volna az autonómiáig, a népek és nemzetek belsõ önállóságáig a magyar hazában. Kossuth elképzelései között már ebben az évszázadban felbukkannak annak az eszmének a csírái, amely ma jól kidolgozott modellek szerint mûködik szerte Európában, az autonómia eszméinek csírái. A nemzetek önrendelkezése elvének megfogalmazása, a Duna-völgy népeinek összefogása (amely késõbb is felbukkan történelmünkben) erre az idõszakra keletkeztethetõ. Bizony, a modern magyar állam születésével egyidõben a modern és haladó nemzetfelfogás is megjelent politikai gyakorlatunkban.

Tisztelt Ünneplõ Közönség! Ma mi magyarok sem kérünk mást, amikor a magyar nép számára elsõsorban kulturális és identitásbeli önrendelkezést kérünk a Kárpát-medencében, mint amit kértek és hangoztattak, 1848 után is majd fél évszázadon át a történelmi Magyarország nemzetiségei, s ami számunkra tragikus módon az elsõ világháború végzetével teljesedett be. Mi, magyarok, az Európai Unióba tartó nemzetként, nem követeljük államhatárok megváltoztatását, nem követeljük erõszakkal az impériumváltást. Másfajta szellemiségrõl szól ugyanis a XXI. század, és mi megértettük ennek a másféle gondolkodásmódnak az üzenetét. De az ún. „minimum programot” – már csak egészséges önértékelésünk és életerõnk bizonyítására is – igenis, követelnünk kell. Követelnünk kell a Felvidéken, a Délvidéken, Erdélyben és itt, a Partiumban is, és Kárpátalján.

S mit tartalmazzon ez a minimum program? Ez az újfajta „kiegyezés”, ezúttal a magyarok és más népek között, a közös történelmi élõhelyünkön? Nos, elsõsorban is kulturális önrendelkezést a magyar közösségeknek, felsõfokú magyar nyelvû iskolahálózattal, amely versenyképes, világszínvonalú tudást biztosít a határon túli magyar közösségeknek, anyanyelven. Azután: jogot a szülõföld felvirágoztatásához, jogot az államoknak befizetett adók tisztességes visszaforgatásához szûkebb régiójukba. Jogot a magyar állami segítség befogadásához, mindenütt, ahol a magyar állam segíteni kíván. Jogot a státustörvény alkalmazásához, jogot a kettõs állampolgársághoz, a magyar útlevél és szlovák, román, szerb személyazonosító igazolvány egyidejû, bántódás nélküli viseléséhez. Mit is akarunk ma, kedves ünneplõk? Összegezve a fentieket: autonómiát akarunk, és támogatjuk a határon túli magyarok kettõs állampolgárságát. Kívánjuk és támogatjuk a nemzet határok felett történõ békés újraegyesítését, amely megkezdõdött az Antall-, majd nagy erõvel folytatódott az Orbán-kormány idején, s amely legális törekvéseket a magyarországi posztkommunista párt, az MSZP és az SZDSZ finoman szólva „nem európai megoldásnak” minõsített. Ha a ma oly sûrûn váltakozó magyarországi „baloldali” miniszterelnökök közül egyesek – PR-fogásból – a nemzet miniszterelnökének is aposztrofálják magukat, ne feledjük, hogy a státustörvény elfogadásakor, az Orbán-kormány küzdelmei közepette bizony ezek a baloldali és liberális „urak” pápábbak voltak a pápánál, siettek elõre elítélni odahaza és külföldön a magyar kormány törekvéseit, megelõzve mind még a szomszédos államok nacionalista pártjainak tiltakozását is.

De hadd mondjam azt, tisztelt egybegyûltek, hogy mi mindezzel: ne is törõdjünk igazán. Ne törõdjünk a szélkakasok, nemzetietlen elemek, a kozmopoliták, az elvtelen megalkuvók korszakával. Mert ahogy Wass Albert mondta: az idõk járása változó, a csillagok tengelyét odafenn már olajozzák. Változások lesznek, hölgyeim és uraim, változások, melyek a Kárpát-medence országainak európai integrációjával máris elindultak, visszafordíthatatlanul. Csak mi – napi gondjaink közepette – nem vagyunk képesek mindig történelmi távlatból látni e változásokat és jelentõségüket. Mert Magyarország ma jó eséllyel léphet fel védhatalmi szerepben a magyar érdekek mellett akár a legmagasabb európai fórumokon, ahogy azt meg is tették a magyar euroképviselõk Brüsszelben és Strassburgban. Megteremtõdött annak az esélye, hogy kilépjünk az elsõ vilgáháború óta bennünket sújtó „bûnös nemzet” sötét árnyékából, megadatott a gyarapodás lehetõsége – tudásban, létszámban, intézményrendszerben. Újra elfoglalhatjuk helyünket – egyelõre még csak Magyarország és a Felvidék, reméljük, nemsokára Erdély és Partium is – az európai történelem fõszínapdán, ahol nagymértékben, a mostani nemzedék által nem hitt és nem remélt mértékben és módon szólhatunk bele sorsunk alakulásába. Hölgyeim és uraim, ez a cselekvés idõszaka. Az ideiglenesen felettünk regnáló posztkommunista árnyak létezése már csupán kérészéletû. Pontosan olyan mint minden árnyék, amely megszûnik, ha a világosság fénye vetül rájuk.

A munka, az építkezés, a szabadság, a nemzeti öntudat, az európai tudat világosságának és biztonságának fénye. Azé a biztonságé, melyet így jellemzett alkotásában a költõ, Áprily Lajos: „hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem”. Méltó helyen és a korábbi évtizedeknél mérhetetlenül védettebb és méltóbb körülmények között foghatunk hozzá mindannak a kiépítéséhez, ami megillett bennünket, emberi és nemzeti jogalapon, szülõföldünkön, bárhol is legyen az Közép-Európában, bármely országban, a Kárpát-medencében.

A feladat tehát, kedves magyar és nem magyar barátaim: az összefogás, az építkezés, a fejlõdés, önmagunk és történelmünk büszke vállalása, még akkor is, ha annak múltbéli lapjait mai napig némileg különbözõképpen is értelmezzük. Menjünk tovább a régi-új úton, melyre ráléptünk az 1989/90-es rendszerváltozás pillanatában. Menjünk végig az úton, töltsük be szerepünket és történelmi küldetésünket a Hazában! Fordítsuk a gyászt emlékezésre és tanulásra, építsünk boldog, szabad, büszke jövõt a szomorúságból. Erre biztatom mindannyiunkat, köszönöm, hogy meghallgattak!

Nagyvárad, 2004. október 5.